A Nőkről és a Szerelemről!! 3. (+14)

Hányszor előfordul, hogy kiváló férfiak halálosan beleszeretnek hozzájuk nem méltó lányokba, butákba, hitványakba, olykor még csúnyákba is. Miért? Hogyan? Mi ennek a titka? Akkor hát nem a sorsszerű találkozás sodorja bele válságos pillanataikba az emberi lényeket, valami csírát hordoz magában az ember, amely egyszer csak megfogamzik.

Azért szeret az ember, mert egyszer csak találkozik valakivel, akiről úgy érzi, hogy az Isten is neki teremtette, vagy mert az ember szerelemre született? Olykor azt gondolja, hogy a szívnek magának is karja van, gyöngéd, kitárt karja, azzal vonja magához, azzal öleli, szorítja, akit kíván; és az ő szíve nyomorék. Annak csak szeme van.

Mindenki kibírhatatlan (…), csak azok elviselhetők, akik tetszenek nekem, azok is csak azért, mert tetszenek nekem.

Ha egy férfi szeret bennünket, és mi örülünk neki, mert ilyesfajta erőfeszítés csak akkor telik tőlünk, ha érezzük, hogy szeretnek bennünket, és ha az a férfi magasrendű lény, némi fáradsággal elérheti, hogy bármire ráérezzünk, bármit átlássunk, felfogjunk, akármit, mindent, s lassanként, apránként szellemének minden rezdülete visszhangra talál bennünk. Ez aztán többnyire elhalványul, elpárolog, kihuny, mert mi felejtünk, ó, mi felejtünk, ahogy a levegő is elfelejti a kimondott szót. Fogékonyak vagyunk, tanulékonyak, de környezetünk szüntelenül hajlít, befolyásol és változtat bennünket. Ha tudná, hányféle lelkiállapot váltakozik bennem egyre, s mind megannyiféle lénnyé alakít aszerint, hogy milyen az idő, hogy érzem magam, mit olvasok, kivel beszélgetek. Vannak napok, amikor példás családanyalelkem van, pedig nincs is gyerekem, máskor meg, mondhatni, szajhalelkem, pedig nincs is szeretőm.

Az érzelem, az a mi elemünk, maguk, férfiak, nem sokat értenek hozzá, mert a maguk elméjét elhomályosítja, a mienket pedig megvilágosítja.

– Hogyan szeretheti valaki a művészeket, ha a művészetet nem szereti? (…)
– Hát úgy, hogy a művészek többnyire szórakoztatóbbak, mint a gavallérok.
– Az igaz, de a hibáik is elviselhetetlenebbek.

A férfiak nem hisznek a magányos nők erényességében – és talán igazuk is van.

A rokonszenves vagy ellenszenves, pompás vagy szegényes lakások éppoly vonzók, vendégmarasztalók vagy taszítók lehetnek, mint lakóik. Megpezsdítik vagy ellankasztják a szívet, felélénkítik vagy elbágyasztják a szellemet, felszabadítják a szót az emberben, vagy kedvét szegik a társalgónak, felvidítják vagy lehangolják, valami megmagyarázhatatlan vágyat ébresztenek a vendégben, hogy megüljön vagy elmeneküljön.

Bármilyen ádáz és kemény a sors, lehet-e nem remélni, ha odakint szépen süt a nap?

Elérkezik az az idő, amikor el kell válni! Az öregek meg a fiatalok nem szoktak együtt maradni!

Üldöz a hangja! Azt hisszük, hogy őt halljuk. Menekülni szeretnénk, bármerre, bárhová, kiszökni ennek a háznak kísértetei közül. De maradni kell, mert mások is vannak, akik maradnak, s ők is szenvednek.

Komor az élet az olyan házban, mely üresnek látszik, mert örökre eltűnt belőle valaki, akit annyira megszoktunk, és ha kezünkbe akad a halott valamilyen kedves holmija, mindig friss fájdalommal telnek meg napjaink. Egy-egy emlék érinti minduntalan szívünket s megsebzi.

Minden csak nyomorúság, bánat, szerencsétlenség és halál? Mindenki csal, hazudik, szenvedést és könnyeket hoz? Hol találhatunk valamelyes nyugalmat és örömet? Bizonyára egy másik létben. Amikor a lélek megszabadul a földi megpróbáltatásoktól. A lélek!

Ha megöregszünk, nincs borzalmasabb, mint visszanézni fiatalságunkba!

Vannak emberek, akikre már nem is gondolunk, s egyszerre elénk állnak! Mintha csak látnád és hallanád őket… és ez ijesztő!