A Nőkről és a Szerelemről!! 2. (+14)

Ha egyszer már meglátta a szerelem árnyékát, ha egyszer már megérintette annak a gyötrő és megvalósíthatatlan reménynek a sejtelme, hogy élete, lelke, teste összeforrhat egy másik lény életével, lelkével, testével, hogy feloldódhat benne, és magába olvaszthatja, ha egyszer már megérezte ennek a szóval ki nem mondható lelkiállapotnak a lehetőségét, akkor be is teljesül magán, ha előbb nem, később.

Maga a szerelem fogalmát belekényszeríti abba a képletbe, hogy “Minden vagy Semmi”, és az én szememben ez a “minden vagy semmi” azt jelenti: “először Minden, aztán Semmi”. És a semmi ott kezdődik, mikor a nő hazudni kezd.

Ó, milyen furcsa, ahogy a szerelemről gondolkozik, és ahogy beszél róla. Én az vagyok magának, akit sokszor csakugyan ott szeret tudni maga mellett… egy széken. De maga nekem az egész világ; én nem tudok másról, csak magáról, nem fogok fel mást, csak magát, nincs szükségem másra, csak magára.

Maga azt kiáltja nekem: “Legyen olyan, mint én; gondoljon, érezzen, beszéljen úgy, mint én.” De én nem tudok, kedves. Én olyan vagyok, amilyen vagyok. Olyannak kell elfogadni, amilyennek az Isten teremtett, mert magának is úgy adtam magam, amit én nem bántam meg, nem is akarom visszavenni magamat, mert maga a legdrágább nekem minden emberi lény közül, akit ismerek.

A nő nem munkálja meg tudatosan, amit ír: az érzés löki agyába a szavakat, nem a szótárakból keresi elő. Ha nagyon erős benne az érzés, természet adta változékony őszinteségében könnyedén, keresetlenül, nagyon pontosan fejezi ki.

Az ékesszólás fortélyaiban, a mesterségbeli fogásokban járatos férfi, aki az élet minden dolgában hozzászokott a tollforgatáshoz, személytelen – hivatalos vagy irodalmi – írásaiban gyakran leplezheti valódi énjét. De a nő többnyire azért ír, hogy önmagáról beszéljen, és minden szavába beletesz egy kicsit saját magából. Nem ért a stílus fortélyaihoz, mesterkéletlen kifejezéseivel gyanútlanul kiszolgáltatja magát. Híres nők levelezésére, emlékirataira gondolt, amiket olvasott. Milyen pontosan megmutatják magukat az írásaikban, a finomkodók, a szellemesek, az érzelmesek!

Maga is egyre többet adott neki magából, a gondolataiból, legbensőbb énjéből, bizalmas vallomásokban, amit éppoly édes adni, mint kapni. Oldottabbnak érezte magát vele, őszintébb volt, leplezetlenebb, bizalmasabb, mint másokhoz, és ezért még jobban szerette. És azt is érezte – és ez az érzés nagyon értékes a nőknek -, hogy csakugyan ad, hogy valakire úgy rábízza mindenét, amije csak van, ahogy még soha senkire.

Amit szeret az ember, aminek örül, ami vonzza, afelé siet; de ami nemigen csábítja, ahhoz mindig túl hamar elérkezik, és nincs az az ürügy, amit meg ne ragadna, hogy lassítson, hogy meg-megálljon, hogy késleltesse azt a valamiképpen kellemetlen percet.

Kétféle szerelmes férfi van a világon: az egyik úgy kívánja szerelmét, mint az őrült, de diadala másnapján alábbhagy a lobogása, a másikat béklyóba veri és rabul ejti a birtoklás: a testi szerelem, összevegyülve azzal az anyagtalan és szóval nem mondható vágyakozással, amit a férfiszív sugároz olykor egy nő felé, az igazi és emésztő szerelem szolgaságába taszítja.

Emésztő, igen, mindig emésztő, még ha boldog is, mert a Nő utáni vágyat, amit magunkban hordozunk, még a legmeghittebb percek se elégíthetik ki sohasem.

Érzelmileg mindig is túl óvatosan járt a világban. Túl vékony volt a lelke bőre. Azért is él ilyen elszigetelten, fél a kapcsolatoktól és a horzsolásoktól. Rosszul teszi, mert ezek a horzsolások többnyire abból adódnak, hogy nem fogadjuk el, nem tudjuk elviselni a természetünktől nagyon különböző természetet. Tudta ezt, gyakran megfigyelte; de a maga egyénisége sajátságos sugárzását se tudta megváltoztatni.

Abban az időben, amikor a regényíró és költő rajongó, ábrándozó nőket teremtett (…), maguk a nők is keresték, és úgy vélték, meg is találták az életben a mását annak, amit szívük olvasmányaikban megsejtett. Manapság maguk azon vannak, hogy minél gondosabban elkerüljék a csábító, költői külsőségeket, és csak a díszefosztott valót mutassák. Mert, barátom, ha több a szerelem a könyvekben, több a szerelem az életben. Régen eszményeket alkottak, és a nők hittek a kitalálásaikban. Ma már csak a szigorú valót idézik, s a maguk példájára a nők csak a földön járó hétköznapiságban hisznek.

Mennél többet ismerek közülük, annál kevésbé lelem náluk az édes mámornak azt az érzését, amit az igazi nőtől kapnunk kellene. Ők is megrészegítenek, de közben tönkreteszik az idegeinket, mert hamisítva vannak. Ó! Ízre kitűnő, de mégse ér fel a hajdani valódi borral. Mert gondolja meg, barátom, a nő csak két dologért van, két dologért jött a világra, csak az a kettő bontakoztathatja ki igazi, nagy, csodálatos tulajdonságainak virágát: egyik a szerelem, másik a gyerek.

Az a szerelem, hogy akit szeretünk, annak minden tulajdonsága kivételes vonzóerőt sugároz ránk, hogy másnak, különbnek látjuk mindenkinél, feje körül azzal a dicsfénnyel, amivel választottait veszi körül a szív, vagy pedig az is szerelem, ha valaki nagyon tetszik, annyira tetszik, hogy már szinte meg se tudunk lenni nélküle?

A híres emberek hibái gyakran nagyobbak az erényeiknél, hogy a tehetség éppoly különleges adottság, mint a jó szem és a jó gyomor, csak a dolgozószobában hasznosítható, minden egyébtől független adottság, semmi köze a kellemes egyéni tulajdonságoknak ahhoz a vonzó együtteséhez, amely meleg emberi kapcsolatokat teremt.